számadás.

2012. július 7. szombat. 21 óra 12 perc. nyár van, tomboló nyár és én egyedül ülök a szobámban tomboló érzésekkel. rohan az idő, rohannak az események és rohanok velük. leállamvizsgáztam, munkát kaptam az intézetben, táborozok, jövök-megyek. minden olyan szép és jó, minden sikerül. többnyire könnyű minden. kezd elviselhetetlenül könnyűvé válni. nem érzem azt az elsöprő örömöt. pedig kéne. konduktor lettem. ami valljuk be évente körülbelül csak 60 embernek sikerül. munkát kaptam az intézetben, ahova nem veszik vissza az évfolyam legalját, ezt be kell vallani. minden eseményt tudomásul vettem. tudom az eszemmel, hogy megtörténtek, de valaki legyen szíves szólni a szívemnek, hogy már itt az ideje örülni. örülni? miket beszélek én...tessék igenis iszonyatosan boldognak lenni! tökéletes ez a kifejezés. iszonyatosan boldog. iszonyatosan boldognak lenni. határtalanul, nagyon boldognak lenni. félelmetesen boldognak lenni. pont ezt érzem. félelmet, ami kezdi elnyomni a boldogságot. minden sikerül. mindenem megvan, de nem tudom igazán értékelni. nem látom magam mögött a küzdelmet. megérdemlem én mindezt? félek. félek attól, hogy mi lesz velünk Gergővel. félek a sok külön töltött idő miatt; amiatt, hogy nem tudom a félelmeim miatt eléggé boldoggá tenni; amiatt, hogy az aggodalmaim, a rám törő és észből kiinduló gondolatok lerombolják az érzéseimet irányába. egyre többet vagyok mogorva vele, néha nem akarom már felvenni a telefont. nem akarom, mert azt akarom, hogy mellettem legyen. mellettem legyen és ne csak pár órára. sőt azt akarom, hogy ezt érezze ő is, átérezze ő is. önző vagyok. ez mérgez meg engem, aztán lehet szép lassan őt is. nem tudom mit hoz a jövő.azt sem, hogy mit hoz a szeptember. félek.