ülök a szobámban. várom, hogy megszólaljon a teáskanna fütyülő hangja és közben nézem, ahogy a visszavonuló nap bearanyozza a szélben lengedező magányos hintát.
üres a játszótér. csendes a szél.
csend van körülöttem, mintha eltűnt volna minden.
megállt egy pillanatra a világ? de akkor én hol vagyok, miért érzem azt, hogy a fotelben ülve is rohanok? vagy a talaj szalad ki a lábam alól?
csak a szél maradt és a bennem kavargó gondolatok...
régen azt hittem erős vagyok, régen úgy gondoltam bármire képes vagyok. azt éreztem, hogy a markomban az egész világ. ..és most körbenézek és látom a határt. a határt, amit még nem tudtam átlépni, amit nem mertem kitolni. lehet sosem fogok. régen azt hittem, hogy a határok biztonságot adnak. most mégis úgy érzem korlátok közé szorultam.
szorít egy érzés, hogy nem vagyok képes elérni a céljaimat-a saját hibámból-.
magam okozom a saját tehetetlenségemet. (úgy látszik nem csak a fizika foglalkozik a testek tehetetlenségével) keresnem kell egy erőt, ami segít átlendülnöm ezen, mielőtt összenyom a saját tömegem.
a várva várt füttyszó. köszönöm, hogy megtörted a háborgó csendet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése